Karácsony. A szeretet, az összetartozás, az ünneplés időszaka. Legalábbis ezt mondják.
De mi van akkor, ha meddőséggel élve nekünk ez az időszak nem a csillagszórókról, hanem az összeszorult torkunkról szól?
Mi van akkor, ha valahol mélyen nem vágyunk semmi másra, csak arra, hogy valahogy túl legyünk rajta?
És mi van akkor, ha emiatt bűntudatunk van? Ha úgy érezzük, hogy valami baj van velünk, amiért nem tudunk szívből ünnepelni?
Sokunk számára a karácsony nemcsak az ajándékokról és mézeskalácsról szól, hanem arról a fájdalomról is, amit egész évben próbálunk jól viselni. A meddőség csendes fájdalmáról. A hónapról hónapra újraélt veszteségről. A kimondatlan kérdésekről, a karácsonyi asztalnál fel-felbukkanó „És nálatok mikor jön a baba?” típusú mondatokról.
És közben: mosolyognunk kellene. Mert „ez az ünnep”, „most örülni kell”, „ne rontsuk el másnak”.
Nem kell úgy éreznünk, hogy velünk van a baj
Ez az időszak sokszor az önvád szezonja is. Nem csak azért, mert nem jött össze a baba idén sem, hanem azért is, mert:
- nem tudunk úgy örülni más gyerekének, mint szeretnénk,
- nem vagyunk lelkesek az ünnepi készülődésben,
- nem bírjuk elviselni a kérdéseket, a kis célzásokat, a „csak engedd el, és jönni fog” típusú tanácsokat,
- nem vagyunk „olyan ünnepi hangulatban”, mint máskor.
És ilyenkor sokszor az a legfájóbb gondolatunk:
„Lehet, hogy én vagyok a rossz. Lehet, hogy bennem van a hiba.”
Pedig ez a gondolat nem az igazság – hanem fájdalomból született következtetés. Az igazság az, hogy ez az érzés nem hibás – hanem emberi. Nem vagyunk rosszak, érzéketlenek, vagy önzők csak azért, mert a karácsony mást jelent most számunkra. Ez most másfajta ünnep. Lehet, hogy csendesebb. Befelé fordulóbb. Lehet, hogy csak arról szól, hogy túléljük.
Amit most érzünk, az teljesen rendben van
Lehet, hogy idén nem vágyunk vendégségbe.
Előfordulhat, hogy nincs kedvünk díszíteni.
Lehet, hogy egyszerűen nem akarunk senkivel beszélni, aki csak jót akar mondani, de nem érti, mi zajlik bennünk.
És lehet, hogy ezzel együtt is szeretnénk valahogyan kapcsolódni. Nem feltétlenül a családhoz – hanem önmagunkhoz.
Nem könnyű ebben a kettősségben lenni.
Egyszerre vágyunk kapcsolódásra, és egyszerre védekeznénk a fájdalomtól.
Egyszerre szeretnénk jól lenni, és közben alig bírjuk cipelni ezt az egészet.
És pontosan ezért fontos most kimondani:
Nem kell úgy tennünk, mintha minden rendben lenne.
Nem kell megfelelnünk az „ünnepi verziónknak”.
És legfőképp: nem kell eljátszanunk, hogy nem fáj.
Lehetőség az önmagunk felé fordulásra
Nem arról van szó, hogy el kell zárkóznunk mindentől.
Hanem arról, hogy megengedhetjük magunknak azt, ami valóban táplál ilyenkor.
Ez lehet valami egészen egyszerű:
- egy séta a csendben, ünnepi zaj nélkül,
- egy forró fürdő, zene nélkül, gondolatokkal,
- egy levél magunknak – amit senki más nem olvas el,
- egy podcast vagy videó, ami végre arról beszél, amit mi érzünk (pl. talán épp ez itt).
Nem kell túlteljesítenünk ezt az időszakot sem.
Nem kell „rendbe tennünk” magunkat karácsonyra.
Elég, ha elkezdünk gyengédebbek lenni magunkkal.
Ha csak egy dolgot viszünk tovább ebből a cikkből
Az legyen ez: nem vagyunk rosszak, ha másképp éljük meg az ünnepeket.
Nem az határoz meg minket, hogyan díszítünk, vagy mennyire tudunk mosolyogni más gyerekeire.
Hanem az, ahogyan magunkhoz viszonyulunk ebben az időszakban. És ha most az a legtöbb, amit meg tudunk tenni, hogy nem bántjuk magunkat, akkor máris sokat tettünk.
Nem a világ felé kell tökéletesnek lennünk – elég, ha magunk felé vagyunk végre kicsit megértőbbek.
Egy záró gondolat: nem vagy egyedül
Ha úgy érzed, jó lenne erről hallani többet, akkor szeretettel ajánlok egy korábbi podcast epizódot, ahol nem tanácsokat adunk, nem megoldásokat keresünk – csak kimondjuk azt, amit ilyenkor olyan nehéz.
Ha most jól esne hallani, hogy nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel, szeretettel hívlak:
🎧 Meddőség és karácsony – beszélgetés a kimondatlan érzésekről